Ha szakácskönyv, akkor Váncsa. Másikat nem is volt érdemes eleddig kézbevennem a mostaniak közül. Hiszen így érdemes nekiállni bárminek, akár egy lecsónak is, ilyen váncsásan! Mint művész a művének. Váncsa István újságíró, Pulitzer-díjas publicista az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese. Többek között. A főzés “csak” a hobbija. Váncsa István sajátos stílusa, eredetisége, humora, kíváncsisága és tudása lenyűgöző.
Váncsa-könyvet, írást kézbevenni nem egyszerű, komoly rítus előzi meg nálam. Körmondataira, humorára rákészül az ember: felderül és ünneplőbe öltözik a szív, szaporábbá válik a pulzus, nyirkossá a tenyér. Épp ezért le kell nyugtatni magunkat, mélyeket kell lélegezni, mielőtt elkezdjük. Váncsát olvasni kapkodva nem lehet. Lassan, komótósan, ízlelgetve kell, hiszen oly ízesen ír, hogy annak illata, súlya, színe, aromája, állaga, látványa, múltja van. Írásai olvasása után az ember hátradől, szeme csillog és a messzeségbe réved…
Első szakácskönyve az “Ezeregy recept” ezeregy csodás mese, amely harminc évig készült, ennyi ideje gyűjtögeti az ízlése szerinti recepteket. A könyvből megtudható, hogy “mi köze van a magyar lakodalmas birkának Belső-Ázsiához, a töltött káposztának Perzsiához; hogyan kapcsolódik össze a levesfőzés a hadművészettel; ki volt Prométheusz, és egészen pontosan mennyire cselekedett alkohol befolyása alatt akkor, amikor hazavitte a tüzet. Szó esik a könyvben a világegyetem létezését meghatározó fizikai állandók és a marhafarok különös, misztikus kapcsolatáról, a rákok víz alatti hetvenkedésének matematikai vonatkozásait leíró Rayleigh-Plesset típusú egyenletekről, a norvég kormány halfőzési szokásairól, a marsala történetéről és fajtáiról, a polip hátborzongatóan fejlett intelligenciájáról, de mindenekelőtt a konyhaművészet filozófiai, irodalmi, képzőművészeti és vallástörténeti hátteréről, meg arról is, hogy hogyan igyunk madeirát.” Komoly, elmélyült gondolkodású ínyenceknek vagy Váncsa-fanatikusoknak nélkülözhetetlen.
A “Lakoma” című könyve pedig “a görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyhák legfinomabb ételeiből válogat, a mediterrán konyha jellegzetességeivel foglalkozik – azzal az alapvetéssel, hogy mediterrán konyha pedig nincs. Van viszont görög konyha, toszkán konyha, calabriai konyha, provence-i konyha, katalán konyha, madeirai konyha – s hogy ezekben mégis van-e közös, s ha van, akkor az milyen abszurd és kalandos úton jutott el egyik konyhából a másikba, egyáltalán miért pont oda, azért-e, mert valamely királylány férjhez ment, vagy mert egy királynő ráunt a fokhagymára, és egyáltalán mi van, ha a máltai lovagrend nem engedi, hogy a nép nyulat egyen. “
Uj Péter újságíró obeliszket, piramist vagy diadalívet állítana Váncsának. Egyetértek vele. Jár ez annak, aki a lecsó lélektanát is elemezni képes, és aki kitalálja és el is készíti a buddhista üresség lecsóját. Váncsa számára a főzés művészet, élvezet, hobbi és szerelem. Írásai nem ismernek szellemi határokat. Ezt mondta magáról egy interjúban: “Szabad vagyok. S a szabadság belül van.”
Váncsa István: Lecsó édesapám receptje szerint
“A lecsó kitűnő adalék sült húsokhoz is.
Tulajdonképpen a lecsót fagylaltként is el lehet készíteni, (Verkának ajánlom szeretettel) ezt mirelit-lecsónak hívjuk, ami felolvasztás után már fogyaszthatatlan.
A lecsó.
Végy jófajta házi szalonnát, süsd meg. Tegyél rá rengeteg hagymát, valamivel több paprikát, mint paradicsomot, ezt fedő nélkül süsd meg. (Rengeteg levet ereszt, így el kell gőzölögnie, különben csak főtt paprika lesz.) Ízesítsd sóval, borssal. Rizzsel, burgonyával, kolbásszal, tojással, gombával, tök-félékkel, sajtokkal gazdagíthatod.
A lecsó maga a szabadság. Az benne a jó, hogy gyakorlatilag végtelen teret enged a fantáziának meg az improvizációs képességeknek, és valójában egészen különlegesen hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember elrontsa…”
A recept egésze:http://lecsoblog.blogspot.it/2010/08/elso.html
