“Utálom a hamis romantikát, mely valaha - álszeméremből - kisütötte, hogy "enni prózai dolog, nem enni viszont költői". Micsoda képmutató hazugság. Aki eszik, az mindig őszinte. Figyelje meg, milyen odaadó, minden egyebet kizáró érdeklődéssel, elmélyedéssel pillant az evő arra a falatra, melyet majd bekebelez s nemsokára saját egyéniségévé magasztosít. Aki eszik, az szerelmet vall az életnek. Nem közönyös művelet. Az sem közönyös, hogy mit eszünk. Végre vele építjük sejtjeinket, vele folytatjuk önmagunkat, mert az étvágy, a vak ösztön világosan látja, mi alkalmas arra, ami kiegészíti a névjegyünkön jelzett sejtcsoportot, mely egy bizonyos jellemet, akaratot, vágyat jelent. Amikor Shakespeare evett, akkor ő Shakespeare-t építette.”
Kosztolányi Dezső, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró szavai ezek. Szerinte az emberek tudatában vannak az evés fontosságának, de nem merik bevallani maguknak. Mihelyt szó esik róla, elmosolyodnak, szemük szögletében holmi kajánság jelenik meg, úgy figyelik azokat, akik náluknál valamivel őszintébbek.
A Nyugat első nemzedékéhez tartozó irodalmárról kevesen tudják, hogy egy ideig vegetáriánusként étkezett, Bicsérdy Béla természetgyógyász, életreformer hatására. A húsevés elutasításáról így nyilatkozott: “Körülbelül három esztendeje nem eszem sem húst, sem zsírt, tisztán növényekkel, tejtermékekkel táplálkozom. Azóta szinte naponta részem van embertársaim viharos érdeklődésében. Rázzák a fejüket. Azt mondják, hogy a táplálékok mineműsége nem is olyan fontos. De ezt annyiszor ismételgetik s annyi kérdéssel ostromolnak, hogy állításukból az ellenkező tanulságot kell levonnom. Hogy mi bírt rá a kizárólagos növényevésre? Eleinte a szeszély. Miután azonban megpróbáltam, éreztem, hogy megfelel testi és lelki alkatomnak s nem hiszem, hogy bármikor is le tudnék nyelni egy darab húst vagy zsírral készített ételt. A kenyeret mindig szerettem. Számomra ma is a legnagyszerűbb lakoma egy darab fehér kenyér. Ha így tetszik, ez a kedvenc ételem, a csemegém. Kedvelem a rizst is, olajban, perzsa-módon. Mindennapi italom a spanyol feketekávé.
Ismétlem, erre a kosztra nem holmi erkölcsi belátás kapatott, sem az a meggyőződés, hogy a növényevők egészségesebbek maradnak s tovább élnek. Kétkedő természet vagyok. Ebben is kétkedem. Bizonyos, hogy mióta csak növényekkel táplálkozom, több, gazdagabb, finomabb ízeket érzek, ínyem fogékonyabb az ingerek felvételére, élvezőképességem növekedett, s én csak ezért is ragaszkodom eddigi étrendemhez. Aztán tapintatom is tiltakozik az ellen, hogy olyasmit megegyek, ami valaha élt-mozgott, mint én. Ember és állat között semmi lényegbevágó különbséget nem tudok. Az a tétel, hogy az ember nem testvére az állatoknak, éppannyira megdőlt, mint az, hogy a Nap forog a Föld körül. Aki tehát állatot eszik, az egész nyugodtan embert is ehetik. De azért az állatevőket egyáltalán nem ítélem el. Végre tudom, hogy az élet harc, melynek törvénye a könyörtelenség, a szakadatlan vérontás. Az állatevők közt sok kitűnő barátom van, akiket teljesen megértek. Ha emberevők között mozognék, bizonyára őket is megérteném…”