Az étekfogókat ma személyzeti főnöknek nevezzük. Az étekfogó mester (vagy asztalnok mester) a középkori Magyarországon eredetileg a királyi konyha személyzetének volt a vezetője, azaz közvetlenül nem vett részt a munkálatokban, csak irányította azokat. Már I. István udvarában volt ilyen állás, I. András udvarában infertornak hívták és fontos pozíciónak számított.
A mohácsi csata után formális címmé vált, a királyi törvények záradékában 1848-ig szerepelt, a főrendi háznak 1918-ig tagja volt a cím viselője. Szolgálataikért nemegyszer földet, várat és hatalmat is kaptak uruktól, sajnos nem fele királyságot és királykisasszony kezét. Pedig az étekfogók sokszor vitéz tetteket is végrehajtottak a királyi asztaloknál. A krónikák megemlékeznek egy hős al-étekfogóról, Csele fia Sándor fia Jánosról. A történet igazolja, hogy a helyettesek sokszor talpraesettebbek főnökeiknél...
Cselenfi János gömöri kisnemesi családból származott. Ő töltötte be I. Károly felesége, Piaszt Erzsébet, Magyarország királynőjének udvarában az al-asztalnok mesteri tisztséget. Nagyon jó indulatú ifjúként említik a krónikák. 1330. április 17-én, kedden a királyi család Visegrádon az asztalnál étkezett. A királyné főétekfogója, Kónya mester távollétében annak helyettese, Cselenfi János volt a felügyelő. A királyné egyik udvarhölgyének apja, Záh Felicián kardot rántva váratlanul a családra támadt. Az uralkodónak szánt első csapás Károlynak csak könnyebb sérülést okozott, mivel a királynő kezével védte férjét: a hős nő jobb kezének négy ujját vesztette el. Záh rátámadt a királyi gyermekekre is: a négyéves Lajos és a hároméves Endre nevelői a saját testükkel védelmezték őket. Végül János, az al-étekfogó szúrta le tőrével a merénylőt. A hős János tettéért Záh Felicián rokonságának javaiból kapott jutalmat: Nógrád megyei falvakat adományoztak neki, így többek között Karancsságot, Szendrőt is. Ezután 1354-ig királyi udvari lovagként szerepel a történelmi írásokban, több ispáni és várnagyi méltóságot is betöltött, majd a királyné ajtónálló mestereként a bárók sorába lépett. Aranyból készült pecsétgyűrűjét az 1800-as években találták meg Szécsényfelfalu határában szántás során, a gyűrűbe vésetett feliratról azonosították.
A XIV. század magyar konyhája az európai sokközpontú kolostori-udvari szakácsművészethez kapcsolódik. A középkor alapvető élelmiszere a marhahús volt, a korábbinál több disznó-, juhhús és baromfi; tejtermékek, gabonafélék, hüvelyesek, levél- és gyökérzöldségek, elmaradt viszont a lóhús. (Az olaszok manapság is előszeretettel fogyasztják kedvező élettani hatásai miatt.) Gabonafélékből és hüvelyesből egyaránt elsősorban kásaétel készült. Az egyik legfontosabb gabonaféle az árpa volt. Megfigyelték, hogy azokon a tájakon, ahol az árpa népeledel, ott kevés a szívbeteg. Árpalisztes ételek hatásosak a vérkoleszterin-szint csökkentésére. A római gladiátorok is rendszeresen kásaételt kaptak és mivel küzdelmek mai is vannak nap mint nap, ezért nem árt, ha eszünk néha árpakását. A zöldséges formájához szükségünk van 1 bögre hántolt árpára (árpagyöngy vagy gersli), amelyet 2-3 órára beáztatunk. 1 nagy fej vöröshagymát, 2-3 gerezd fokhagymát olajon megdinsztelünk, egy karikára szelt sárgarépát és fehérrépát valamint egy marék zöldborsót adunk hozzá, megpároljuk. Az árpát puhára főzzük 3 bögre vízben. Összekeverjük a zöldségekkel, sózzuk, kakukkfűvel, oregánóval fűszerezzük. A gersli egyébként mindenféle pörkölt kísérőjeként is kiváló.
Mindezt pedig lejegyezte: Magdolna lánya Mária lánya Kriszta
Visegrád a középkor elején, János gyűrűje, Piaszt Erzsébet, étekfogók ábrázolása a középkorban és az árpa:
